A hétvégén rendezték Veszprémben a diákolimpia döntőjét, már ami a Kyokushin karatét illeti.
Természetesen tőlünk is mentek versenyzők, mint minden ilyen eseményre, bár a mi kis különítményünkből csak egy emberért kellett izgulni.
El is határoztam, hogy motorra kéne ülni és egy kis kirándulással egybekötni a dolgot. Nellianyuval úgysem voltunk már jó ideje sehol, gondoltam ez egy szuper program lenne. Motorozunk, sétálunk, egy kicsit benézünk a versenyre szurkolni, eszikézünk valamit és jövünk haza.
Ezt az ötletemet elővezettem anyácskának, aki egy kicsit húzta a szája szélét. Mutatott azért némi hajlandóságot az ügy iránt, de nem volt túl lelkes, szóval kezdtem lebeszélni magam az ügyről. Már-már meggyőztem magam, hogy nem is akarok annyira elmenni, meg legalább a kertet összerendezem, mert cudarul néz ki minden, meg különbenisésegyáltalán... el tudom én magamat foglalni itthon is.
Mindeközben anya meg pont kezdte magát meggyőzni, hogy legalább egy kicsit foglalkozunk egymással, kimozdulunk. Szóval jól összhangban voltunk.
Aztán az i-re a pontot az edzőm tette, aki pénteken délután még edzés előtt felhívott, hogy jó lenne, ha tudnék menni a versenyre segíteni. Természetesen ez átrendezett minden addigi tervet.
A nóta vége az lett, hogy szombat reggel motorra ültem egyedül és elindultam Veszprémbe, anyuka meg itthon maradt, mert neki nem hiányzott a "hujjogatás".
Isteni idő, üres utak... lehet ennél többet kívánni?
Maga a rendezvény klassz volt nagyon, bár roppant fárasztó. Biztosan lehet benne rutint szerezni, de nekem ez volt az első ilyen versenyem, amikor nem csak a saját kiírásomat és nevemet kellett figyelni, hanem olyan emberekét, akiket nem is nagyon ismerek. Ki, milyen korosztályba, milyen súlycsoportba tartozik, ráadásul több, mint hatszáz versenyző gyűlt össze és egyszerre négy- öt tatamin folytak a küzdelmek, ami azt jelenti, hogy az óriási hangzavart tetézték az állandó bemondások, kit, melyik tatamira szólítanak, kinek, hova kell felkészülni, mindezek közben figyelni, hogy a gondomra bízott versenyzőnek mindene meglegyen, mozogjon, vagy éppen lazítson, miközben megpróbálok nyugalmat árasztva utolsó instrukciókat adni.
Ez volt életem első ilyen szereplése és mondhatom, megszenvedtem mocskosul.
Elnéztem közbe-közbe a mestereimet... hát az valami frenetikus élmény volt... ahogyan a mindig morcosnak tűnő ember földöntúli nyugalommal instruálja a versenyzőjét, kimérten, higgadtan adja az utasításokat, miközben fél szeme és füle a többieken van, miközben jegyzi, hogy ki, hol tart. Félelmetes!
Megint ott tartok ... ismét, újfent, hogy mennyire kis hangya... nem.... hangyapiszok sem porszem vagyok a karate világában. Megint rájöttem, hogy mennyi sok tanulnivalóm van még és, hogy mennyire későn kezdtem el foglalkozni ezzel a dologgal. Egyszóval, bármennyire is nehezemre is esik beismerni, bizony behozhatatlan lemaradásaim vannak.
Ettől függetlenül baromira élveztem az egészet.
Este fél hét magasságában indultam haza és az egész úton a látottak és hallottak bűvöletében telt. Csak néha, amikor felhúztam a plexit, jutott eszembe, hogy mennyire csodálatos tavaszi idő van és éppen egy másik kedvenc időtöltésemnek hódolhatok!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
