A focisták elmehetnek a faszomba... meg mindenki aki a magyar fociról beszél, illetve a magyar foci mellett áll...

Persze Neked kedves meccset rendszeresen néző olvasóm, biztos nem tűnik fel, de nekem igen, mert évek óta nem néztem már, mert már iszonyat régóta nem érdekel az a sok zsibbadt kis fasz, aki ezt a sportot űzi.

Most is csak azért vetemedtem erre, mert családlátogatáson voltunk apósoméknál, és az öreg éppen meccset nézett. Fradi- Kecskemét mérkőzést adtak... én meg sokkot kaptam.

A "nagynevű" magyar csapat, a Fradi német edzője instruálta a pálya széléről a sokszínű, legfőképpen sok nemzetből összeverődött csapatát (de hasonló volt a helyzet a Kecskemétnél is).

Azt már mondtam, hogy mindenki menjen a faszba?

Mi a seggemért kell külföldről (szerbektől, spanyoloktól, braziloktól, hollandoktól, meg még a tököm tudja honnan nem ) mindenféle szedett-vedett népséget összehordani? Magyarországon nincs focista, basszátok meg?!

De, ha legalább azt látnám, hogy úgy játszanak, mint az Isten, és tönkrevernek mindenkit... de neeeeeem!!!! Ha azt mondom, hogy kritikán aluli amit művelnek, túlértékelem őket jócskán!

Azt meg végképp ne akarja megmagyarázni nekem senki, hogy egy német edző annyiba kerül, mint egy magyar... de ugyan ez igaz szerintem a játékosokra is...

Szóval ahogy említettem: Menjen mindenki a faszba!

A minap éppen a Tízforrás fesztiválra készültünk anyácskával motorral, és mint ilyenkor mindig, persze Őrá kellett várnom beöltözve. Bíborka is kint volt velem, mert jött elbúcsúzni tőlünk. Ahogyan ott ült a pöförésző motoron és én meg álltam mellette sisakban, rám nézett és kérdezi:

- Apa... mi az a piros csík ott a szemednél?

- Biztosan vér -mondtam, majd odanyúltam, hogy letöröljem, mert azt hittem lekapartam magam...

- Az nem vér... mi az a piros csík?-kérdezi újra.

- Hol?- kérdeztem és belenéztem a tükörbe, hogy vajon mit lát rajtam a gyerek

- Hát itt- mondja és mutat a szemem sarkához a kicsi ujjával.

- Hát csutkás a szemem (így hívja a szem ráncait) nekem is... öregszem én is- mondom

Végszóra megérkezett Nelli is, akihez szalad oda a kis angyalom, hogy újságolja Neki

- Anyaaa... apa megöregedett, mert csutkás a szeme...

Asszem' ez a vég kezdete...

Izgatottan vártuk az újabb reggelt, vajon milyen időre számíthatunk? Szerencsére az égiek kegyesek voltak hozzánk. Ragyogó napsütést adtak, meg hűvös időt. A strandolást ezért gyorsan kilőttük. Viszont mindkettőnknek hiányérzete volt, már ami a túrázást illeti. Mindkettőnk fejében ott motoszkált a gondolat, hogy a minap a Vadállóköveken az eső miatt olyan gyorsan "átszaladtunk", hogy nem láttunk semmit. Persze Adta magát, hogy újra fel kell oda mászni. Szóval irány Dömös, Rám-szakadék, Dobogókő.... ezt a látványt nem lehet megunni.

Prédikálószék, Vadállókövek ismét. Szerencsére most nem voltak zavaró körülmények és kényelmesen nézelődhettünk, és megmászhattunk minden sziklát.

Illetve egy részét csak én, mert Nellinek komoly tériszonya van (látszik is a képen, hogy nem őszinte a mosolya)... amit azért kezd egyre jobban leküzdeni.

Miután kigyönyörködtük magunkat és az isteni levegőn, a kilátásban gyönyörködve elfogyasztottuk az ebédünket, tovaindultunk Dömös irányába... de a Rám-szakadék bejáratánál vihogva összenéztünk és szinte egyszerre kérdeztük: "Rám-szakadék még egyszer?"

Szóval így esett, hogy egy huszonkét- huszonhárom kilométeres (eddig a szakaszig) túra után ismét nekiveselkedtünk délután hatkor a Rám-szakadéknak (itt nem is a gyönyörködésen volt a hangsúly, itt már a sportértékéről beszélünk a dolognak, mert szinte futva tettük meg az utat felfelé, többek meglepetését és megrökönyödését kiváltva ezzel), hogy aztán a Búbánatvölgyön leereszkedve térjünk vissza Dömösre. Azt, hogy ez mekkora túra volt nem tudom, mert a GPS lemerült... szóval csak saccolni lehet.Viszont háromnegyed óra alatt megtettük ezt a kört ;)

A bőséges vacsit követően, kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra egy kellemes búcsú- tábortüzezés után, hiszen következő nap reggel sátorbontást követően összecuccoltunk és elindultunk több megállóval, nagyon kényelmesen hazafelé.

Mivel eddig sokat túráztunk, úgy gondoltuk, beiktatunk egy pihenőnapot, már csak azért is, mert Nelli alig bírta moccantani a fejét. Mivel hatalmas jó idő kerekedett, a dolog vége az lett, hogy az egész napunkat napfürdőzéssel és pancsolással ivással és olvasással töltöttük.

Egész álló nap el sem mozdultunk a partról, csak addig, amíg megcsináltuk a jó kis tábortűzön sült kajánkat.

Következő napra persze megint elromlott az idő, ezért megint kirándulás mellett döntöttünk. Esztergom megint az a hely, amit nem lehet megunni, ezért elmentünk Visegrádig, ott szárnyashajóra szálltunk és elmentünk Esztergomba, ahol olyan helyeken fordultunk meg, ahol még eddig nem.

Persze a kötelező programok (harangsimogatás stb.) nem maradhattak el. Jókat sétáltunk, shoppingoltunk, miazmás. Szerencsére a napot megúsztuk komolyabb eső nélkül. Ezt úgy értem, volt komolyabb eső, de mi akkor pont cukiban, boltban, vagy hajón voltunk. Baromi jó hangulatban telt a nap, amire a kiadós vacsi is rátett egy lapáttal.

Reggelre az idő némileg elromlott, ami azt jelentette, hogy beborult és fullasztó dunsztos idő lett, aminél nincs is alkalmasabb egy jó kiadós erdei sétára. Felkerekedtünk hát, célba vettük Dömöst és a Rám- szakadékot.

Neki is indultunk, de úgy gondoltuk, hogy ha már itt vagyunk, menjünk már fel Dobogókőre, hiszen imádjuk azt a helyet. A fülledt erdei melegnek, na és persze a néhány száz méteres szintkülönbségnek köszönhetően szakadt rólunk a víz. De olyan szinten, hogy úgy néztünk ki, mint akit egy vödör vízzel öntöttek le.

Amikor felértünk Dobogókőre és megcsodáltuk a kilátást, elhatároztuk, nehogy már ugyan ezen az útvonalon induljunk vissza, hanem járjunk meg egy olyan utat, amit gyerekekkel nem mertünk annak idején, részben a táv hossza, részben pedig a terep nehézsége miatt. Így aztán elindultunk a Prédikálószék felé, hogy onnan az utunkat a Vadálló- kövek felé folytassuk.

Valahol már félúton jártunk a Prédikálószék felé, mikor is sűrű sötét fellegek kezdtek gyülekezni a hegy felett, villámok és égzengés kíséretében. Az volt az a pont, ahonnan tök mindegy melyik irányba is indultunk volna, hiszen pont féltávnál voltunk. Majd aztán megérkezett az eső is.

Nelli ezen a ponton kicsit elkeseredett, hiszen sziklás terepen (szinte mászva) a hegycsúcson, csapkodó villámok között szakadó esőben (bár az meleg volt legalább) nem túl bizalomgerjesztő dolog a túrázás, de én azzal vigasztaltam, hogy így legalább van tétje a dolognak. Persze ez nem sokat segített.

Legjobban persze akkor esett, amikor a Vadálló- kövektől kezdtünk ereszkedni, hogy visszamehessünk Dömösre. Aki járt már ott, azt tudja miről beszélek, aki nem, menjen el és járja meg és tudni fogja. Szopóágon voltunk na...

Persze, mihelyt elhagytuk a veszélyesebb szakaszt, kezdett alábbhagyni, nem sokkal később pedig teljesen el is állt az eső... csak, hogy érezzük az égiek törődését.

Ezzel a karikával egyébként abszolváltunk (a GPS trackje szerint) egy 24 kilométeres túrát, aminek közel hatszáz méteres szintkülönbsége volt... felfelé... meg újabb hatszáz méter le ;) Mit mondjak... jól esett utána a tábortűzön készült vacsi, amihez a hozzávalókat részben a helyi boltban, részben pedig "háznál" vettünk a termelőtől (?).

Éjjel elég vacakul aludtunk a sátorlapon kopogó eső miatt. Reggelre pedig már a levegő is ugyancsak lehűlt. Tanakodtunk is, hogy mi legyen, hová menjünk hideg, szemerkélő esőben? Végül Vácra mentünk át sétálni, de a szomorkás idő a szemetelő esővel többször bekergetett minket ilyen-olyan üzletekbe, többek között egy könyvesboltba is, ahol jócskán elvoltunk. Ott találtam egy aranyos gyerekkönyvet, abban pedig egy idézetet, amit életfilozófiámmá, vagy ha úgy tetszik, hitvallásommá fogadtam:

"Esőben táncolni olyan, mint napon feküdni"

Mivel az utóbbi időkben próbálok pozitívabban gondolkozni és hozzáállni a dolgokhoz, úgy gondolom, hogy egy "segítőm" vezetett oda a polchoz, hogy elolvashassam és befogadhassam ezt a gondolatot. Érdekes minden esetre.

Mindeközben annyira lehűlt az idő, hogy úgy gondoltuk, inkább nem a sátorban töltjük az éjszakát, hanem megpróbálkozunk egy helyi fogadóval. Szerencsénkre (vagy éppen szerencsétlenségünkre) volt szabad szobájuk, amit telefonon le is foglaltunk. Kisétáltuk magunkat, elfáradtunk, elfoglaltuk az átmeneti szállásunkat, majd kisütött a nap. De persze akkor már nem költöztünk ki ;). Egy bőséges vacsi után pedig nyugovóra tértünk... hogy aztán Nelli olyan szinten elfekhesse a nyakát, hogy moccantani se tudja.

Mivel "kertek alatt" mentünk, viszonylag sokáig tartott az út, ahogyan az öreg sátor felállítása is. Valamikor régen ment, mint a karikacsapás, de azóta eltelt egy kis idő és kiment a rutin a kezemből. De ez persze nem szegte a kedvünket. Miután sikerült felállítani azt a dög nagy sátrat, nagyon gyorsan berendezkedtünk, és rögtön nekiláttunk strandolni. Meglepően tiszta és elviselhető hőmérsékletű volt a Duna vize.

A sátrunkat egy szuper árnyas helyen, a víztől tíz méterre sikerült felállítanunk.

Az esti program a környék felfedezése, vacsi,  séta, tűzrakás, na meg persze ciderezés (az utóbbi időben rákaptunk) a tábortűz mellett voltak.

Egy szuper nyugis éjszakát követően a második napunk a strandolás és napfürdőzés jegyében telt. A nyugágyakat belehúztuk a Dunába, de persze csak azért, ha a cidert kitettük a kezünkből, akkor rögtön a "hűtőbe" tegyük.

Amikor már kezdtünk szénné égni, akkor megfordultunk és úgy feküdtünk tovább. És ez így ment egészen addig, amíg meg nem éheztünk. Akkor elsétáltunk kajálni, visszamentünk a partra és ott folytattuk, ahol abbahagytuk, egészen vacsoráig. Akkor megint felkerekedtünk és elsétáltunk vacsizni, hogy utána megint tábortüzet gyújthassunk, hogy mégse a fáklyák fénye mellett kelljen a cidereket meginni. :)

Már péntekre szabit vettem ki, mert volt egy csomó elintézni valónk, bevásárlás, a motoromat kellett elhozni a szervizből, illetve a kocsiba kellett bepakolni a cuccokat.

Az már a bepakolásnál megfogalmazódott bennem, hogy azért jó a hétszemélyes nagy családi autó, mert két ember éppen el tud vele menni kempingezni egy hétre. Pont beférnek a cuccok.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy két (egy kisebb, könnyen felállítható és egy nagyobb bonyolult) sátorral mentünk, amiből a nagyobbiknak komoly helyfoglalása van, mert még azokból az időkből származik, amikor belerakták az anyagot (még a kelleténél többet is) a késztermékbe.

A kicsit a jövőbeli terveink részeként vettük nemrég, és igazából most a Ghymes Fesztivál miatt volt rá szükség, hogy gyorsan, egyszerűen tudjunk sátrazni, ne kelljen a naggyal kínlódni, mert annak minimum háromnegyed óra a felállítása.

Szombaton reggel "szétlogiztikáztuk" a gyerekeket, és csepergő esőben elindultunk a Badacsony irányába. Az idő abszolút nem szegte kedvünket, de nem is lett volna értelme, mert mire odaértünk, bizony már ragyogó napsütés volt.

Ott mondjuk kicsit nehezen találtuk meg a helyet, mert alig, vagy egyáltalán nem volt kitáblázva (még akkor), ezért kacsmarogtunk egy keveset. Én mondjuk ennél a résznél kicsit beidegesedtem, de Nelli lenyugtatott.

Persze végül csak odataláltunk, még ha be is kellett autózni a "fél szőlőhegyet", aztán az egyik szőlősor végében a többiekhez hasonlóan felvertük a sátrat, odaálltunk kocsival és elmentünk sétálni.

Ahogyan haladtunk előre az időben, úgy gyűlt a tömeg, szaporodtak az árusok, emelkedett a hangulat. Mindeközben pedig próbáltam megtudni, hogy következő nap, hová és mikor is kell menni pontosan az övvizsga helyszínére. És itt jött a hideg zuhany: az övvizsga éppen akkor zajlott.

Na, ez volt az a pont, amikor majdnem sírva fakadtam, mert, mint kiderült, rosszul emlékeztem az időpontra és Nelli hiába szekált korábban, hogy kérdezzek utána, én nem tettem meg. Most meg ott álltam és dühöngtem. Ha csak a délelőtt folyamán hallgattam volna Nellire, simán oda tudtunk volna menni, de így csak a telefonos kapcsolattartás maradt. Jól megszívtam, de akkor már nem volt mit tenni.

Nem maradt más hátra, mint az est hátralevő részére koncentrálni és élvezni a műsort.

Megnéztük és hallgattuk a Hollóének Hungarica Régizene együttes műsorát, majd az est fénypontját a Ghymes-t. Lemezről hallgatva nem szeretem Őket, de élőben mindig lenyűgöznek. Főleg a Szarka Tamás. Eszméletlen zseniális egy figura. Most lehetne itt ódákat zengeni róla, mégsem teszem. 

Baromi jó zenéket toltak, kurva jól szóltak, nagyon jól éreztük magunkat, még ha a közönség soraiból volt is egy-két lökött ember...

Másnap korán reggel sátorbontás és irány Kisoroszi.

A semmiből hirtelen feltűnő Rockmaratonos ötlet jó volt... első hallásra. Aztán végiggondoltuk, hogy biztosan oda akarunk-e menni a sok őrült tini közé, kockáztatva a sátrunkat és saját lelki épségünket.

Hamar lebeszéltük magunkat, mert ott sok mindenre számíthattunk volna, de csendre, nyugalomra, kikapcsolódásra biztosan nem, pedig nekünk most erre volt a legnagyobb szükségünk.

A sátrazás gondolata megmaradt bennünk, szóval ezen a vonalon indultunk el, amikor elkezdtük keresni a helyszínt, valahogy úgy, hogy a tervezett időpontban volt a Rockmaraton (Lili ment a barátjával), Blanka hittantábora (hogy a nagyszülőket a lehetőségekhez mérten a leginkább tehermentesíteni tudjuk), illetve indulásunk környékén zajlott mesterem danvizsgája,amire mindenképpen szerettem volna eljutni (ez Balatonföldváron volt).

Addig-addig sakkoztunk az időpontokkal (bár itt nem volt akkora mozgáslehetőség) és helyszínekkel, míg össze nem állt a terv.

A helyszín kiválasztása volt a legnehezebb, mivel a totális kikapcsolódás volt a cél. Kikapcsolódásra pedig a vízpart a legalkalmasabb. De olyan vízpart, ahol nem lépnek rá az emberre lépten-nyomon. Emlékeinkben kutatva, beugrott, hogy a dunakanyarban (mindkettőnk kedvenc helye) van egy viszonylag eldugott, de mégis remek hely: Kisoroszi.

Még éppen elviselhető kitérőnek tűnt Balatonföldvár is.

A véletlen úgy hozta, hogy az övvizsga (vélt) időpontja előtt (ez egy vicces történet) a Szent György hegyen zajlott a Ghymes Fesztivál, ami egy újabb kiváló ötletnek és lehetőségnek tűnt.

Szóval összeálltak az időpontok és helyszínek:

- 5-én reggel indulás, első úti cél Szt. György hegy, Gghymes fesztivál.

- 6-án reggel indulás tova Balatonföldvár érintésével Kisorosziba.

-12-én indulás haza, mert itthon meg kezdődik a Tízforrás fesztivál Hegykőn, amire már megvettük a bérletet.

Jónak és kivitelezhetőnek tűnt a program, szóval belevágtunk.

Basszus! Jól eltűntem.

Zajlottak az események, mindenféle téren.

Közben változtam én is egy jókorát. Némi-nemű szemléletváltáson mentem keresztül, aminek az egyik hozománya, hogy ritkábban fogok számítógépet a kezembe. Nem ragozom a kiváltó okokat, de ezentúl ez így lesz, amitől jelentős pozitív változásokat várok.

De, hogy gyorsan összeszedjem az elmúlt napok-hetek történéseit:

Elkészült a motorom egy kisebb családi ház árának megfelelő összegért, és most újra őt nyúzom.

A Rockmaratonból nem lett semmi, mert végül meggondoltuk magunkat és mégsem mentünk el. Egész pontosan, nem oda. Helyette lett egy kettesben eltöltött fantasztikus hét, amit sátorral a Kisoroszi szigetcsúcson töltöttünk. Erről assz'em majd bővebben is írok.

Ezt a nyaralást megelőzően pedig hatalmasakat kirándultunk Nellivel, mert már nagy szükségünk volt a csak kettesben eltöltött időre, amit az egy hetes nyaralásunk csak megkoronázott.

Szóval újult erővel itt vagyok.

Kedves feleségem előállt azzal az ötletével, hogy menjünk el rockmaratonra... Én meg nem vagyok semmi rossznak az elrontója... menjünk!

Én szívem szerint motorral mennék, de ennek több akadálya is van. Az egyik legfőbb, hogy nincs... még... megint...

Úgy esett, hogy a két hónapja vásárolt motorom meghalt... nem kicsit... nagyon... és még mindig szervizben van. Még nem tudom mikor készül el, és azt sem, hogy mennyibe fog ez az egész fájni. Egy biztos: nem kicsit.

A múltkor még annak örültem, hogy három motor áll a garázsban... most csak egy árválkodik... de a múltkor azt is majdnem felgyújtottam. Csak azért nem tettem, mert túl sok kedves emlék fűz hozzá. Most nem kezdem sorolni a motorral kapcsolatos bánataimat... bizakodó vagyok, hogy rockmaratonig felépül a motor és el tudunk vele menni... mert én azzal szeretnék.

De nem a sirám-jajám a lényeg, hanem maga a fesztivál. Fiatal korom zenekarai fogják nyomni egy héten keresztül. És erről az egészről ez a dal jutott eszembe. Olyannyira, hogy napok óta ezt énekelgetem...